A történelem folyamán az éghajlati viszonyok folyamatosan változtak Földünkön. A kutatók egyfajta ciklikusságot tudtak felállítani a meleg és hideg klímák között, és sikerült rekonstruálni a változásokat. Természetesen az éghajlat módosulásai nem az egyik napról a másikra, hanem hosszú évtizedek alatt mentek végbe, folyamatosan és fokozatosan. Jelen cikkemben ezekből szeretném kiemelni a 8. századtól kezdődő felmelegedést és annak következményeit a történelem menetében, legfőbbképpen a vikingek életére gyakorolt hatásait. De még mielőtt ebbe belekezdenék, szükségét érzem egy rövid áttekintésnek, amely az éghajlatváltozásokról szólna.
ÉGHAJLATVÁLTOZÁSOK AZ EMBERISÉG TÖRTÉNETÉBEN. Az eddigi kutatások alapján megállapítható, hogy kb. 4-500 évenként, ciklikusan változik az éghajlat a Földön. A hidegebb, szárazabb időszakokat a melegebb, valamivel kedvezőbb hőmérsékletű klímák váltják fel. A vizsgálatok szerint az i. e. 1. században enyhébb időjárás köszöntött bolygónk lakosságára, amely egészen az i. u. 4. századig húzódott. Ezután azonban hűvösebbé vált az éghajlat és egy kiszáradási folyamat kezdődött el, aminek következtében a füves puszták területei terméketlenné és használhatatlanokká váltak Kelet-Európa és Ázsia belső területein. Ez a klímaváltozás volt az egyik oka a 4. században kezdődött népvándorlásnak. Ázsia területéről ekkor indultak el a nomád népek, akik a kiszáradt területeket nem tudták hasznosítani állataik legeltetésére. Útjuk nyugatra, Európába vezetett, mivel tőlük keletre az éppen egyik virágkorát élő Kínai Birodalom kivédte támadásaikat. Ennek a nagy vonulásnak lett az áldozata a Római Birodalom, mely belső problémái mellett már nem tudta felvenni a harcot az új területekre éhező népekkel szemben és 476-ban megbukott. Ez a szárazság még csak a kezdet volt, ugyanis a 7-8. század folyamán már a Földközi-tenger partvidékét érte el egy újabb csapadékhiányos időszak. A Földközi-tenger környékén elterülő birodalmakra ekkortól a belső vándorlás lett jellemző. Az emberek többsége Görögországban és Dél-Itáliában a szárazabb középső területekről a tengerpartokra költözött ki. Arábia lakosságán csak a 600-as években lett úrrá a megváltozott klíma, mivel fejlett öntözőrendszereinek segítségével pótolni tudták a növénytermesztéshez szükséges vízmennyiséget. Egyébként az iszlám a szárazság csúcspontján terjedt el a régióban. Ezután következett a „középkori kis éghajlati optimum időszaka”, amelyről részletesebben a későbbiekben szólnék.
A 14-15. század folyamán újabb változások következtek be, amely újra szárazabb éghajlatot és pusztásodást hozott magával. Az időjárás emellett szeszélyesebbé is vált, ugyanis ekkor voltak a legnagyobb tengerbetörések Európa nyugati országaiban, legfőbbképpen Hollandiában. Köztudott, hogy Hollandia területének nagy része jóval a tengerszint alatt helyezkedik el, így különösen ki volt téve (ma is ki van) az Atlanti-óceán szeszélyes viselkedésének. Az 1421-es és az 1446-os tengerbetörés a becslések szerint 200000 ember életét követelte. Ennél azonban még súlyosabb volt az 1570. november 1-én és 2-án pusztított tengerbetörés, amely az Északi-tenger déli részén lévő országokat érintette. A víz Franciaországtól a német területekig elborított mindent a partokon. Az áldozatok számát 400000-re teszik. A 16-17. század folyamán általános lehűlés volt jellemző, amely egészen az 1850-es évekig húzódott. Ennek következtében a korszakot „kis jégkorszaknak” is szokták nevezni. Az átlaghőmérséklet kb. 1,5 fokkal csökkent, de szélsőségesebb körülmények is előfordultak. Az 1600-as évek eleje pl. kifejezetten hideg volt. A lehűlést bizonyítja az a tény is, hogy a Duna a 17. század folyamán 3 alkalommal is befagyott, de erre a sorsra jutott New York kikötője is 1780-ban. A 19. század utolsó harmadában pedig elkezdődött az a felmelegedés, amely a mai napig is tart.
AZ ÉGHAJLATVÁLTOZÁSOK OKAI. De vajon mi volt ezeknek az éghajlatváltozásoknak az oka? Kétféle elmélet létezik egyelőre, de mindkettő vitatott. Az egyik nézet a Milankovics-elméletet veszi alapul, amely a Föld keringési pályájában beálló időszakos változásoknak tulajdonította az éghajlatváltozásokat és a jégkorszakokat. A lényege az, hogy a Föld forgástengelyének ingása (precesszió) és a forgástengely szöge határozzák meg a bolygónkra jutó napsugarak mennyiségét a Nap-Föld távolság mellett. Továbbá a forgástengely szöge az évszakok időtartamát, hosszát is megszabja. Ha ezek változnak, akkor a napsugarak erőssége és mennyisége módosul, valamint az évszakok is, amely láncfolyamatokat indít be, és rövidesen klímaváltozáshoz vezethet. A kutatók egy része még annak ellenére sem fogadja el ezt az elméletet, hogy a mérések Milankovics tézisét igazolták. Az elmélet segítségével pontosan ki tudták számolni a jégkorszakok és a melegebb éghajlatok váltakozását a Föld történetében. A képlet alkalmazásával kiderül, hogy 1˚-os dőlésszög változás, akár 1˚C-os hőmérséklet eltolódást is eredményezhet. Ha a Föld éppen ekkor a legtávolabb van a Naptól, akár egy jégkorszak is bekövetkezhet. Az ellenzők szerint azonban ez még nem elég bizonyíték a glaciális-interglaciális időszakok váltakozására, szerintük további kutatásokra és mérésekre lenne szükség. Meg kell jegyezni, hogy nemcsak kozmikus hatások befolyásolják Földünk éghajlatváltozásait. Ezenfelül figyelembe kell még vennünk, hogy milyen a napsugarak besugárzás-kisugárzás viszonya, amit a légkör határoz meg. Az óceánok és a szárazföldek feletti mérések eltérő adatokat mutatnak, így hosszabb távon a lemez tektonika is szerepet játszik az éghajlatváltozásban.
A másik nézet szerint már a középkorban is az ember pusztító tevékenysége miatt lett melegebb az éghajlat, vagyis már akkor a globális felmelegedés hatásainak lehettek tanúi az emberek. A lakosság a kimerült mezőgazdasági termőföldeket már nem tudta rendesen megművelni, mivel még nem álltak rendelkezésére korszerűbb eszközök, amelyek jobban meg tudták volna forgatni a talajt. A népesség növekedése miatt azonban egyre több termésre volt szükség, ezért új területek feltörésével igyekeztek szinten tartani vagy növelni az éves betakarítási mennyiséget. Termőföldeket pedig nem tudtak máshonnan szerezni, csak erdőirtással. A kutatók egy része úgy gondolja, hogy az erdőégetések során levegőbe kerülő szén-dioxid mennyisége elég volt ahhoz, hogy üvegházhatás keletkezzen, és elinduljon egyfajta globális felmelegedés. Véleményem szerint ez a tézis nem egészen pontos. A későbbiekben fogom kifejteni, hogy voltak a mezőgazdaságban fejlesztések a középkorban, valamint az ugar területek alkalmazásával pihentetni tudták a földeket, így nem volt annyira szükségszerű az erdőirtás. Emellett az erdők többsége királyi, egyházi vagy főúri tulajdonban volt, mivel főleg vadászatra használták ezeket, így egy jobbágy nem dönthetett úgy, hogy kiírt egy kis területet, hogy több termőföldje legyen. Természetesen a fakivágás jellemző volt, de ez egyáltalán nem égetéses erdőirtás.
A KÖZÉPKORI FELMELEGEDÉS ÉS HATÁSAI. Dán régészek vetették fel először az 1920-as években egy enyhe középkori éghajlat hipotézisét, amelyet a vikingek terjeszkedésére alapoztak. Később régészeti vizsgálatok segítségével sikerült bizonyítani feltevéseiket, tehát ma már nem kérdés: melegebb volt az éghajlat az érett középkorban. Azonban a kutatási eredmények azt is kimutatták, hogy az egyes területeken nem azonos ideig tartott a kedvezőbb klíma. Grönlandon valószínűleg a felmelegedési hullám már a XII. században túljutott a csúcspontján, annak ellenére, hogy Európában később jelentkezett a változás. Egy 1267-ből származó feljegyzés is megemlíti, hogy a 76. szélességi foknál már fagyok voltak esténként.
Talán a legfontosabb jótékony hatás a mezőgazdaságot érte. A felmelegedés következtében az egyes növények (pl. a búza) termesztési területe kiszélesedett, valamint észak felé is eltolódott. A kedvezőbb éghajlat olyan területeken tette lehetővé a földművelést, ahol ez eddig nem volt lehetséges. Az átlaghőmérséklet kb. 1˚C-kal volt magasabb a mainál, ami azt eredményezte, hogy a hegyvidékeken 300 méterrel magasabban is lehetségessé vált a növénytermesztés. Így az emberek új területeket tudtak feltörni, bozótosokat tudtak termőföldekké változtatni. Az eddig is termesztett földeken pedig a takarmánynövények nagyobb terméshozamot produkáltak. A túltermelés itt nem válsághoz vezetett, hanem demográfiai robbanáshoz. A 800-as évektől egészen 1300-as évekig rohamosan növekedett Európa népessége, amelyet a kutatók az éghajlatváltozás miatt bekövetkezett „mezőgazdasági forradalomhoz” kötnek. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azonban azt sem, hogy a 9. század folyamán tértek át az uradalmakon a háromnyomásos földművelésre a korábbi kétnyomásos helyett. Igaz, ez még csak Nyugat-Európára volt jellemző, mivel keleten sokkal később vették át ezt a módszert, csak a 13-14. század folyamán. Ezenkívül ebben a korszakban kezdték el alkalmazni a nehézekét és a szügyhámot, amivel már a lovakat is igába tudták fogni. Tehát a földek pihentetése és az új találmányok alkalmazása is hozzájárult a nagyobb terméshozamok eléréséhez, de csak ott, ahol alkalmazták őket, legfőbbképpen Nyugat-Európában. A XIV. századtól a népesség növekedése elakadt, ami egybe esik az időjárás rosszabbá válásának idejével. Ezenkívül a fekete halálként emlegetett pestis is ekkor érkezett meg a kontinensre, így a lakosság nagy része meghalt.
Az éghajlatváltozás azonban sok egyéb dologra is kifejtette a hatását. A magasabb hőmérséklet a vizek hőfokát is emelte, így az északi féltekén található tengerek elérték azt a szintet, hogy a tél nagy részében nem fagytak be. Ezzel lehetővé vált az emberek számára egész évben a halászat vagy a hajózás. Korabeli forrásokból következtethetünk Dél-Grönland hőmérsékleti viszonyaira. Az ezredforduló környékén egy Thorkel Farsek nevű egyén, mivel nem állt rendelkezésére csónak, átúszott a Hvalseyjar-fjordon keresztül egyik szigetről a másikra. A két mérföldes távot azért úszta át, mert vendégének birkát akart adni. Kutatók úgy vélik, hogy egy erős ember 10 fokos vízben képes még nagyobb távokat úszni, annál alacsonyabb hőmérsékletben már nem. Így valószínűsíthető, hogy akkoriban minimum 10 fok körül mozgott a fjordok hőmérséklete. Összehasonlításképpen: 20. századi mérések szerint a grönlandi fjordok hőmérséklete még augusztusban is ritkán lépi túl a 6 fokot. Ezt használták ki a vikingek, akik az Atlanti-óceánon kezdtek el terjeszkedni és kolóniákat alapítani.
A VIKING FELFEDEZÉSEK. A viking hajók tengerállóságát modernkori kísérletekkel bizonyították be. Az északi területeken a 10. században vált népszerűvé az úgynevezett hosszú hajó. Ennek hossza akár 16,5 méter is lehetett, szélessége pedig a 4,5 métert is elérhette. Evezővel hajtották őket, sebességük a 6 csomót is elérhette és hosszabb tengeri utazásokra is alkalmasok voltak.
Az európai partvidék viking elözönlése a 790-es években kezdődött, az első Izlandról származó feljegyzések pedig a 800 körüli évekből származnak róluk. Izlandon korábban csak néhány ír szerzetes élt, így valószínűleg az ír hódítások alatt hallottak a sziget létezéséről. Egyes kutatók szerint az vezette a vikingeket nyugatabbra, mert nem voltak elégedettek a királyság intézményével a norvég területeken. Erre lehet bizonyíték, hogy az itt élők létrehozták a világ első modern köztársasági államformáját 930-ban.
Vörös Erik 980 körül érte el Grönlandot. A szigetet Greenlandnak nevezte el, elmondása szerint azért, hogy az emberek számára vonzóbbá tegye a helyet. De valószínűleg nem véletlenül találta ki ezt a nevet, valami alapja biztos lehetett. Ő egyébként csak néhány évvel később, pár családdal együtt telepedett le véglegesen Grönland területén. Ennek oka pedig az volt, hogy egy gyilkossági ügybe keveredett, ami miatt nem kívánatos személy lett Izlandon. Ezért kényszerűségből hagyta el a szigetet és költözött el. A vikingeken kívül eszkimók is éltek még a területen, de ők nem a partokon, hanem a belső részeken, amiket valószínűleg jég borított.
Egy évtized múlva Vörös Erik fia, Szerencsés Leif Grönlandtól nyugatabbra ért partot, amit Vinlandként emlegetnek a normann sagák. A „bor földjének” nevezték el az új területet, mivel rengeteg vadszőlőt találtak ott. Ez a terület New-Englanddal azonosítható, vagyis a vikingek évszázadokkal Kolumbusz előtt elérték Amerika partjait. Az új kontinens felfedezését a véletlen művének köszönhetik a vikingek. 985-ben Bjarni Harjolfsson Grönlandra akart elhajózni, azonban a köd és a hirtelen feltámadt szél miatt eltévedt és sokkal nyugatabbra látta meg a partokat. Tudta, hogy nem Grönlandra jutott el, mivel sokkal több fát és alacsonyabb hegyeket észlelt a partoknál. Éppen ezért nem is kötött ki az új kontinensen. Elmesélései alapján indult el Szerencsés Leif az új terület felfedezésére.
A viking kalandozások történetét az úgynevezett sagák örökítették meg. Ezekből az elbeszélő forrásokból következtethetünk hajózásaik okaira és irányvonalaira. A művek feltehetőleg a 13. században íródtak, így erős forráskritikával kell kezelni őket. A felfedezésekre bizonyíték lehet még egy korábban talált viking korabelinek gondolt térkép, amelyről 2009-ben bizonyosodott be, hogy nem hamisítvány.
VIKING ÉLETFORMA GRÖNLANDON. A Grönlandon letelepedettek életéről viszonylag bőséges forrás – és leletanyag áll a rendelkezésünkre. A régészeknek sikerült ugyanis rekonstruálniuk Vörös Erik házát, 4 csűrjét és 28 szarvasmarha befogadására képes istállóját is. A vizsgálatok szerint a sziget nyugati partja termékenyebb volt, mint a keleti. A telepesek az egész farmjukat átköltöztették Izland szigetéről, amely valószínűleg valamivel kedvezőtlenebb éghajlati viszonyokat kínált. Kb. 3000 ember költözött át az új szigetre, ahol két jelentősebb központot hoztak létre. Az egyikben később már katedrálist építettek, de megjelentek a templomok, a kolostorok és az apácazárdák is.
Grönland területén a földművelés elterjedésére kevés adatot találtak a kutatók. Babcock említi művében a bogyófélék termesztését, amelyet nem tekinthetünk fő táplálékforrásnak, az is lehet, hogy nem tudatos termesztésről, hanem csak gyűjtésről van szó. Inkább állattenyésztéssel foglalkoztak az ott lakók, amit a füves területek tettek lehetővé. Sertést, kecskét, szarvasmarhát, juhot és pónilovat tenyésztettek, amit halászat és vadászat során szerzett állatokkal –rénszarvas, fóka, jegesmedve, bálna- egészítettek ki. Ezenkívül a tengeri madarak is fontos táplálékforrást jelentettek a számukra. A kereskedelemre azonban mindig rászorultak, mivel hiányt szenvedtek pl. búzából, fából, sóból vagy vasból is. Prémeket, bőröket, csontokat, hajókötelet exportáltak cserébe.
KONKLÚZIÓ. Világosan látszik, hogy a középkori felmelegedés milyen jótékony hatással volt az emberek életére. Én a viking felfedezésekre koncentráltam, de röviden utaltam a mezőgazdaságot ért változásokra is, amik sokkal jelentősebbnek tekinthetők. Azonban nem szabad örülni a mostani globális felmelegedésnek, hiszen a kettőnek lassan már semmi köze nincs egymáshoz. A középkorban bekövetkezett éghajlatváltozás kifejezetten a csillagászati viszonyok megváltozása miatt következett be, ha azt a kevés égetéses erdőirtást bele is számoljuk, még akkor is e folyamatokra vezethetjük vissza. Korszakunk felmelegedése is a ciklikusság következtében jelentkezett, azonban a tudományos és ipari forradalom által kínált változások nagyban rányomták a bélyegét e folyamatra. Ennek hatásait azonban megjósolni nem is tudjuk, és nem is érdemes túlzó jövőképeket felvázolni. Annyi biztos, hogy lesznek előnyei és hátrányai is a hőmérsékletnövekedésnek. A kérdés tehát inkább az, hogy az emberiség képes lesz-e időben reagálni az új folyamatokra, alkalmazkodni az új helyzethez és meglátni ebben az előnyöket és ezeket maga hasznára fordítani…
Felhasznált források:
- David Wilson: The vikings and their origins (Scandinavia int he first millennium). Thames and Hudson, London, 1970.
- Erik Wahlgren: The Vikings and America. London, Thames and Hudson Ltd., 1986.
- Katus László: A középkor története. Bp., Pannonica-Rubicon, 2000.
- Klaniczay Gábor: Európa ezer éve. I. kötet. Budapest, Osiris, 2005.
- Magnus Magnusson, Hermann Pálsson: The Vinland Sagas (The Norse Discovery of America). New York, New York University Press, 1966.
- Philip Dixon: Britek, frankok, vikingek. Budapest, Helikon, 1985.
- R.A. Butlin, R.A. Dodgshon: Európa történeti földrajza. Bp., Akadémiai Kiadó, 2006.
- Rácz Lajos: Éghajlati változások a középkori és a kora újkori Európában. In. R. Várkonyi Ágnes, Kósa László: Európa híres kertje (Történeti ökológiai tanulmányok Magyarországról). Budapest, Orpheusz Könyvkiadó, 1993.
- Rácz Lajos: Éghajlatváltozások a Kárpát-medencében. In. R. Várkonyi Ágnes: Táj és történelem (Tanulmányok a történeti ökológia világából). Budapest, Osiris, 2000
- William H. Babcock: Early Norse Visits to North America. Washington, Smithsonian Institution, 1913.
- http://www.mult-kor.hu/20090819_klimavaltozast_okoztak_az_elso_erdoegetesek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése